Tartozom egy vallomással, ami rendszeres olvasóinkat nem fog meglepni: Nem szeretem a modern Forma 1-et. Nem volt ez mindig így. 1994. május 1-e előtt minden F1-es hír, közvetítés újságcikk érdekelt. Érdekes, hogy az első F1-es emlékem egy Tolemanhoz köthető. Valamiért egy Segafredo feliratú fehér autóban ülő sárga sisakos emberre emlékszem, holott előtte is kötelező gyakorlat volt otthon arra a néhány futamra a tévé elő ülni, amit a Magyar televízió közvetített. Nem emlékszem melyik verseny volt, amikor egyik pillanatról a másikra fan lettem - már a szüleim sem, pedig az őrületbe kergettem őket sennázásommal. Két testvérem rögtön Mansell rajongó lett, így időnként komoly kockázatot jelentett felügyelet nélkül versenyt nézni, mert a verbális inzultus általános volt.
És akkor jött 1994. május 1. és a Tamburello. Azóta mérsékelten érdekel a Forma 1. Senna halálával egy korszak lezárult - nem csak nekem, az F1-ben is. Nézzétek el, nekem Mansell, Prost, vagy éppen a hírhedt mókamester Berger, mint személyiség is nagyon hiányzik. De mindenkinél jobban hiányzik Ayrton Senna da Silva.
Ayrton Senna tiszteletére 2004-ben dokumentumfilmet készítettek The Right to Win címmel, ahol - többek között - Frank Williams is felidézte Sennával kapcsolatos emlékeit: „Ayrton nem mindennapi ember volt. Tulajdonképpen nagyobb ember volt a kocsin kívül, mint benne”. Andrew Longmore a The Timesban Senna utolsó óráiról szóló cikkében beszámolt arról, hogy a pályabírók megvizsgálták a versenyautójának a maradványait, találtak benne egy betekert, vérrel átitatott osztrák zászlót. Győzelmi zászlót, amit annak az osztrák Roland Ratzenbergernek tiszteletére szeretett volna felemelni a verseny végén, aki az előző nap a Villenevuve kanyarban halt meg.
Minden autósportot szerető embernek kötelező ez a film.
tcomment feed
Nincs megjeleníthető elem